Erklärus nem tudott aludni.
Ez sosem fordult elő vele – nem azért, mert rémálmai voltak. Hanem mert kérdései voltak. Mindig. Túl sok kérdés egyetlen éjszakára.
Hanyatt feküdt, a tetőablakán át bámulta a fekete novemberi eget – és csillagokat számolt. Nem azért, hogy elálmosodjon. Hanem mert tudni akarta: Hány van ott valójában?
„Egy… kettő… három…” – motyogta.
Akkor – kicsivel éjfél után – valaki kopogott az ablakon. Nem hangosan. Inkább úgy, ahogy valaki udvariasan kopog, remélve, hogy kinyitják neki.
Erklärus kinyitotta az ablakot. Az ablakpárkányon egy kis csillag ült – körülbelül akkora, mint egy sárgabarack, meleg és aranyszínű, és kicsit remegett. Mint valaki, aki hosszú utat tett meg, és nem tudja, szívesen látják-e.
Erklärus pislogott. Levette a szemüvegét, gondosan megtisztította, majd visszatette. A csillag még mindig ott volt.
Ez tisztességes volt, gondolta Erklärus. Elővette a jegyzetfüzetét, és az első oldalra ezt írta: